CSOÓRI SÁNDOR

A demokrácia háborúja

Jegyzetek a két választási forduló között

 

A környezetemben élõ barátaim, családtagjaim, közeli és távolabbi ismerõseim kivétel nélkül bizonyosak voltak abban, hogy az idén esedékes országgyûlési választásokat a nemzetinek is nevezett, jobboldali pártok nyerik meg. A négy éve kormányzó erõk, méghozzá parádés fölénnyel.

Ezt a hitet erõsítette a sajtó egy része, ezt erõsítették a közvélemény-kutató intézetek, köztük olyanok is, akiknek a munkatársai szívesebben találkoztak volna éjjel a Lánchídon egy tizenkét fejû sárkánnyal, mint a kormány sikerét bizonygató, újabb és újabb számadatokkal.

Szerkesztõségünk író és tudós tagjai is a reménykedõk táborához tartoztak. Azt hiszem, csak a babonás jólneveltség tartotta vissza õket, hogy ne igyanak elõre a medve bõrére.

Az áthevült reménykedõk között egyedül csak én, a “korelnök” fészkelõdtem idegesen a székemen; néztem a padlót, a mennyezetet, s aggályoskodó fejcsóválások közben recsegtettem elmeszesedett nyakcsigolyáimat.

Hosszú ideig ez volt az én beleszólásom a vitába.

De valamelyik keddi napon egy émelyítõ, baljóslatú hír robbant be szerkesztõségünkbe. A hír arról tudósított minket, hogy egyik munkatársunk testvérbátyja, régi demokrata fórumos tag X városkában, mint eddig már három alkalommal, most is szavazókat toboroz a nemzeti oldalnak. Az illetõ tiszteletben álló embere a városnak, ráadásul megszállott méhész. Eddig semmi baja nem származott nyíltan vallott nézeteibõl. Most azonban lecsapott mellé a villám. Egyik délután három jól öltözött, üzletkötõnek, vállalkozónak látszó fiatalember kopogtatott be hozzá. A méhészkedés nagy távlatú lehetõségeirõl faggatták: össze lehetne-e úgy hangolni a vidék méhészeit, hogy erõs érdekszövetséget alkossanak, mire Magyarország az Európai Közösség tagja lesz. A barátságos, töprengõ beszélgetés közben arra kérték: megmutatná-e nekik a “birodalmát”? A válasz egyértelmû volt. Boldogan megmutatja. Az “úriemberek” fölajánlották, hogy menjenek az õ autójukkal.

Alig hagyták el a házat, néhány semmitmondó mondat után a három “úriember” hangot váltott. Kávéházi hang helyett mészárszéki hangot ütött meg.

– Hát ide figyelj, te Jósika báró! Ha nem hagyod abba a “magyar toborzást”, kinyírunk. A temetõ virágairól gyûjtheted a mézet már az idén. Érted? Már az idén! Most pedig tûnj el a balfenéken!

A kilökött férfi az elporzó autó rendszámát szerette volna agyába vésni. De az autóról véletlenül hiányzott a rendszámtábla.

A megfenyegetett és a velejéig megalázott ember el se tudta képzelni, kik lehettek a merénylõk. Annyi bizonyos, hogy politikai maffiózók voltak, és kitûnõ terepismerettel rendelkeztek. Pontosan tudták, mikor van õ egyedül otthon, beavatottként ismerték a csábítás kulcsmondatát, s mérnöki körültekintéssel tudták azt is, hogy hol lehet kilökni õt az autóból anélkül, hogy bárki szemtanúja lehessen a jelenetnek.

Emberünk elsõ indulatában elhatározta, hogy bemegy a rendõrségre, és följelent három ismeretlen tettest.

De hamarosan ráébredt, hogy annyit érne vele, mintha a Holdat jelentené föl, vagy a Göncölszekeret. A titkos ügynökök, a jól képzett terroristák játszi könynyedséggel úsznák meg ezeket az ügyeket. Följelentés helyett ki kellett volna állnia az ország nyilvánossága elé, és elmondani, mi történt vele. A három személyre persze így se lehetett volna ráismerni, de a módszerre igen. Az ötvenes és az ötvenhat utáni idõk tapasztalatai alapján könnyû lett volna kitalálni kinek a fogadott vagy fogadatlan zsarolói voltak.

Sajnálom, hogy munkatársunk bátyja nem így cselekedett, de megértem, ha a siker reménye nélkül nem akart hiábavaló áldozat lenni. Egy gondolat, egy eszme vértanúja elvétve még ma is lehet valaki, de közönséges aljasságé nem.

A történet a kampányidõszak elsõ napjaiban játszódott le. Angyal helyett ördög is leszállhat Babilonban? Nem tudtam, mit kezdhetek a lidérces jelenettel, csak azt éreztem, hogy ijesztõ elõjel.

A reménykedõk torkán is megakadt egy pillanatra a levegõ, de csak annyira érezték zavarónak, mint amikor fekete macska fut át a lakodalmas menet elõtt.

Kételkedõ rohamaim közben a munkatársaim közül ketten is nyomták belém a nagy adag remény-injekciókat, hogy nyugodjak meg: a múlt még visszajárhat kísérteni, de a mai Magyarország teljesen más, mint a régi.

Az injekciók hatására néhány órára megnyugodtam, de amikor a bódulat elmúlt, újra megjelent bennem valamiféle baljós elõérzet és szorongás. És nem a fejemben kezdett garázdálkodni, hanem a gyomrom tájékán. Mintha valaki nagy messzirõl és ismeretlen idõbõl küldene rám erõszakos, érzékfölötti üzeneteket, amelyeknek az a lényegük, hogy ne engedjem elvakítani magam se reménnyel, se hiedelemmel, se hamis szavakkal sugdosó politikával, mert koromra való tekintettel tudnom kell, hogy a magyar történelemben soha nem az történik, ami logikus, ami szükségszerû, hanem amit valamilyen kisiklás eredményez. Valami váratlan félelem, rögeszme vagy eszelõsség. Magyarán szólva: nálunk csak az bizonyos, ami befejezett tény. Aminek van már múlt ideje. Persze ez se mindig. Egyik-másik népnek még történelmet is teremthet a képzelet, a szenvedélyesen megszerkesztett valótlanság. Elhíresült példája ennek, többek között, a szomszédos román nemzet, amelyet nem a nagy tettek és a nagy áldozatok forrasztottak eggyé s tettek naggyá, hanem a történelembe oltott költészet és mese. Csak el kellett hinni, és máris létezett az, amiben hittek. A dákó-román kontinuitás elmélete törés, kisiklás nélkül hódította meg szomszédainkat, s teremtett olyan látszatot, mely erõsebb a valóságnál.

Sajnos, történelmünket nemhogy a képzelet nem tudta jótékonyan és tartósan befolyásolni, legtöbbször még a tanulságokat kínáló, tragikus tapasztalatok se tudták. Mert a történések mélyén folyton megjelenik valamilyen meghasonlás, amely váratlanul más irányt ad az eseményeknek. Hányszor, de hányszor megtörtént már velünk, hogy célegyenesben voltunk, egy-egy meghódítandó magaslat csúcsához közel s a beteljesülés elõtti pillanatokban zökkent egyet a föld nyugaton vagy keleten, valakit épp lelõttek, s a láthatáron szétfutott a vére, s történetünk menete ettõl gyorsan megváltozott. Gondoljuk csak végig: nem ez történt-e velünk az 1848–49-es szabadságharc idején? Mindenre számíthattunk, de az orosz cár közbelépésére nem. I. Miklós néhány év múlva téphette a haját az osztrákok hálátlansága és áruló viselkedése miatt, ez azonban már rajtunk nem segített. Vagy gondoljunk a két háború közötti idõre. Trianon ájulatba döntõ csapásait kezdi kiheverni az ország. Rendkívüli szellemi és gazdasági erõkifejtésével eléri, hogy az elveszített országrészek egy részének a visszaszerzésével új történelmet kezdhessen Gyergyószentmiklóstól Szabadkáig, Kassáig, Nagyváradig. S mi lett a vége? Az elõbbi kudarcoknál is nagyobb kudarc. De ugyanebbe a történéssorozatba illeszthetõ bele 1956-os forradalmunk is. Tizenkét vakmerõ és csodálatos nap, amely lenyûgözi a világ nagyobbik részét. A parittyás Dávid szembefordul Góliát tankjaival, és halálos sebet ejt magán Góliáton is. Emlékszem november 3-ára. Elhallgattak a fegyverek a városban. Abban reménykedtünk, hogy a véres és szimbolikus események után csakis a józan megegyezés ideje jöhet. Az egyetemisták izzó gyûrûjébõl kiszakadva Déry Tiborral együtt a Parlament épületébe siettünk. Egyenesen Losonczy Gézához. Mindketten jól ismertük Losonczyt. Én onnét, hogy amikor az ötvenes évek elején kijött Rákosiék börtönébõl és szerette volna megtudni, bentléte alatt mi történt a parasztsággal, egyik “fölvilágosítója” anyám volt, aki mindent elmondott neki a padláslesöprések és a kommunista végrehajtók rémtetteirõl. Losonczy akkor, november 3-án délután átszellemült arccal újságolta nekünk, hogy öt perce beszélt a Tökölön tárgyaló magyar kormányküldöttség két tagjával: Erdei Ferenccel és Maléter Pál honvédelmi miniszterrel, akik megegyeztek a Szovjet Hadsereg tárgyaló képviselõivel. Megegyezésük lényege az, hogy katonáik nemcsak hogy nem avatkoznak bele a magyarországi eseményekbe, de kivonulnak az országból, mint ahogy egy évvel elõbb Ausztriából is kivonultak. Természetesen nem vesztesként vonulnak ki, hanem úgy, ahogy 1944–45-ben bejöttek fölszabadítóként, virágátadás, katonazene és köszönetet mondó búcsúbeszédek közepette. “Én akarom írni az elsõ országos búcsúztatót” – mondta Déry Losonczynak, s gyorsan hozzátette, hogy remekmûvet fog írni. Derûs fogadalma annyira megérintett engem, hogy magánszorgalmú fiatal íróként elhatároztam: én is írok egy búcsúszöveget, ha másért nem, hát azért, hogy tanúja lehettem a bejelentés történelmi pillanatának.

Fejben el is készültem vele még éjfél elõtt. Boldogan aludtam el.

És hajnalban iszonyú ágyúdörgésre ébredtem. Pontosan ugyanolyanra, amilyet 1944. december közepétõl 1945 márciusáig nagyon sok napon és hajnalon végigéltem Székesfehérvár–Zámoly–Pátka–Pákozd és Kápolnásnyék térségében a megrekedt front kiszolgáltatott menekültjeként.

Egyetlen pillanat alatt veszett el azon a novemberi hajnalon minden, ami tegnap még ígéret volt és megváltó remény. És ha csak elveszett volna, de az ellenkezõ végletbe csapott át: fehérbõl feketébe.

*

Kezdettõl fogva hamisnak és elégtelennek éreztem újszülött demokráciánkat. Csúnyácska volt, kissé vörhenyes, de gondoltam, kinövi. Bíztam benne. Az eddigi három választás elõtt egyszer se rohantak meg gyomortáji remegések, amelyek veszedelmet jeleztek volna. Most azonban jeleztek. És épp az országos remény és magabiztosság hozta rám a bajt. Hogyan is szoktak végzõdni nálunk az események? Valahogy úgy, hogy mi akkor szoktunk kiesni az árbockosárból, amikor már látszik a föld. Hétköznapibban fogalmazva: többnyire akkor veszítünk s veszítjük el magunkat is, amikor már bizonyosak vagyunk a gyõzelemben.

Elismerem, hogy hülyeség és avas babona ez, de mintha közben törvény is volna. Vagy mostantól kezdve másként lesz? Az elferdült, mélylélektani fintor most fog kisimulni? Hogy mondja Napóleon? Csak egy kicsit is elég gyõzni. Talán nem is gyõzni kellene, csupán annyival elõzni meg a baloldalt és a vele szövetkezõ balliberálisokat, amennyi elõnyt meg tudtak õk szerezni, közvetlenül vagy közvetve, szüleik révén az elõzõ rendszerben.

Miért éppen most jött el ennek az ideje? Azért, mert az úgynevezett rendszerváltást eddig csak politikailag sikerült végrehajtanunk. Hamisan, felszínesen. Ha a választást mégiscsak a negyven éven át földbe taposott jobboldal nyerhetné meg, gyõzelme nem politikai gyõzelem lenne, hanem – ne rémüljön meg senki a szótól – ontológiai természetû, amelynek a következményei messze túlmutatnának a társadalmi, a piaci, a szociális, a gazdasági élet gondjain; túl a szûken értelmezett demokrácia határain.

Hogy az ontológia szó jelentése ne rekedjen meg a filozófia bozótosában, egyik kiváló, kortárs lengyel írótól Kazimierz Brandystól kölcsönzök egy nagy fényû gondolatot. Brandys, történész édesapjára emlékezve, a két klasszikus népet, az ókori görögöket és a rómaiakat emlegeti. Azt írja róluk, hogy a görögök mindent tudtak az életrõl, a rómaiak pedig mindent tudtak a hatalomról.

Félreérthetetlen, világos beszéd. Költõi képek, metaforák tudnak csak ilyen egyértelmûen eligazítani minket a lét szövevényes dolgaiban. Nem tudom, kezelhetünk-e metaforaként egy-egy gondolatot is, mert ha igen, akkor Brandys mondatát alkalmazni szeretném a két választási pártszövetség jellemzésére. A jobbközép táborról azt tudnám elmondani, amit Brandys a görögségrõl mond, a baloldalról és a velük szövetséges liberálisokról pedig azt, amit a rómaiakról.

Mibõl merek ilyen nagyvonalúan, mondhatnám, költõien erre következtetni?

Négy évtizedes régi és egy évtizedes újabb tapasztalataimból.

A baloldaliakat komoly terhek nyomasztották a demokrácia megalapozása idején a szocializmusban vállalt szerepükért. Lélektanilag ez teljesen érthetõ. Hiszen alig akadt köztük tíz igaz ember: párttag és képviselõ, aki például az 1956-os világraszóló eseményeket nyíltan és következetesen forradalomnak merte volna nevezni. Márpedig a forradalom vállalása nélkül, pontosabban: a forradalom tagadásával hogyan lehet demokráciát alapozni Magyarországon? Csak úgy, ha a vértanúk sírját lábujjhegyen mindennap megkerülik az újhitû demokraták. Testedzésnek ez bizony kevés lenne, vezeklésnek pedig hiteltelen.

A szabad demokratákkal más a helyzet. Õk lenyûgözõ bátorsággal vállalták és ápolták a forradalom emlékét. De miután 1990-ben nem õk nyerték meg a választásokat s a kormányzásból is kiestek, megsértõdtek a sorsra, és velünk, magyar demokratákkal még a közös ellenzéki múltat is megtagadták. Sérelmükhöz új társat kerestek. Így “melegedtek” össze valamennyire a szocialistákkal.

Mindkettõjük sérülése bevallhatatlan, titkos nyavalya volt. Megértették, hogy ettõl a nyavalyától csak úgy szabadulhatnak meg, ha õk szerzik meg a hatalmat. A görögök ilyen helyzetben katarzisra törekedtek, a rómaiak másra.

A szocialisták logikája és lélekismerete egyébként jól mûködött. Tudták, hogy Magyarország a felejtés országa is, és ha õk a demokrácia körülményei között látványosan be tudnák bizonyítani: nemcsak a szocializmus révén akartak jót ennek a népnek, de a megszárnyasodott kapitalizmus és globalizáció révén is, a tömeg öt perc alatt végleg elfelejt mindent.

Mire utal ez? Arra, hogy a baloldalnak a Kádár-rendszer éppúgy megfelelt, mint ami ma van. Számukra tehát egyedül a hatalom fontos.

Szövetségesük legalább ennyire életrevaló. A szabad demokraták évtizedeken át legendásan gyûlölték a kommunistákat. Földalatt megjelenõ könyvek, újságcikkek sokasága tanúskodik errõl. És tüntetések, amikor még nem színpadi jelenet volt egy-egy megmozdulás. Ezt azonban néhány önmegnyugtató magyarázat után tüntetõen elfelejtették. Az elsõ számú magyarázat így hangzott: a történelem kényszere sodort elõször, és az sodor most másodszor is egymáshoz minket. Kényszer? Patetikus mellébeszélés. Ugyan ki kényszeríthet ma hamis egységkötésre bárkit is kívülrõl – Magyarországon? Senki! Külsõ kényszer nem létezik, csak belsõ lehetséges, amelyet nem akármilyen érdek irányít.

*

Nézzük még tágabb körben a két tábor egymást kizáró természetét. Érvelésemhez ismét élményeimet hívom segítségül.

Másfél hónappal ezelõtt búcsúzott el gyülekezetétõl a marosvásárhelyi Vártemplom református lelkipásztora, Fülöp G. Dénes. Az ünnepségre engem is meghívott. A templom a Kárpát-medencei magyarság egyik legnevezetesebb helyszíne. 1570-ben ebben a templomban erõsítették meg a két évvel elõbb Tordán kihirdetett törvényt a vallási türelemrõl. Az emberiség elsõ ilyen törvényét.

A hely tehát nem akármilyen hely. A falak nem akármilyen falak. Ami közöttük elhangzik, az a történelemé.

Az istentisztelet végén, az úrasztala közelében, odalépett hozzám néhány férfi, késõbb megtudtam, hogy presbiterek. Szószólójuk minden bevezetõ nélkül üzenetközvetítésre kért.

– Csoóri úr, innen a templomból üzenjük magyarországi testvéreinknek, hogy ha a sors kegyébõl április 7-én mi is szavazhatnánk, nyolcvanhét százalékban a mostani Orbán-kormányra szavaznánk. Ön is tudja, hogy miért. A száz százalékot azért nem ígérhetem meg, mert tizenhárom százalékunk Kovács László úrékra szavazna, akik egyívásúak Iliescu elnökkel. Elõttünk a kép most is, ahogy Temesváron mosolyognak, mikor az alapszerzõdést írták alá. Mi volt az nekünk? Farba rúgás. Grósz Károly aradi meghunyászkodásának a megismétlése. Orbánék alapszerzõdés helyett a kedvezménytörvényt harcolták ki a számunkra. Önnek bizonygassam, hogy ég és föld a kettõ! Ha nem a pokol! Különben bocsássa meg nekünk, ha kérésünkkel megterheljük.

Ki ne ismerné ezt a mentegetõzõ, szomorú hangot? A kívülrekedtek hangját. A határon túli magyarok szólalnak meg mindig így, ha olyan kérdésekrõl van szó, amelyek rájuk is tartoznának, de a végén általában másfelé szokott kanyarodni a beszéd. Õk azok, akiknek csak szülõföldjük van, de hazájuk nincs. Hacsak a senki földje nem a hazájuk. A szocializmus bukása után valamirevaló országban a fönti hang fölerõsítése nélkül már nemcsak szavazni se lehetne, de a politika közelében mozogni sem. Nálunk azonban ez is lehetséges. Kádári összekacsintással még azt is meg lehet üzenni az elnemzetlenített hazai magyaroknak, hogy ne féljenek: a szocialista párt mindenekelõtt a magyarországi tízmillió érdekeit képviseli, ha szükséges, akkor a határon túli magyarok ellenében is.

Én még emlékeszem a szocialisták nemzeti szárnyára, amely becsülettel küzdött a határon túliak jogaiért, de újabban megcsöndesedett ez a csapat. Meghalványult és szét is szóródott. Vagy nem találja azt a nyelvet, amely a történelmi igazságnak, a megváltozott idõk szellemének és a szocialisták legújabb pártprogramjának is megfelel? A reformkommunisták, föllépésük idején, a nemzeti eszme vállalásával elsõsorban önmagukat erõsítették a Kádár-rendszer nemzetellenes politikájával szemben, de a demokrácia eljövetelével nem az egykori reformkommunisták erõsödtek meg a pártban, hanem azok a pragmatista erõk, amelyeknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a nemzeti gondok lényegére figyeljenek. Ennek a pragmatikus magatartásnak a legdöbbenetesebb iskolapéldáját nemrég a szocialisták egykori külügyminisztere, a késõbbi miniszterelnök, Horn Gyula szolgáltatta. Horn ösztönös, nyers politikus, nemigen tûri maga körül a kölniillatot, és mindig azt mondja, amit párttársai gondolnak, de nyíltan nem hangoztatnak. Horn Gyula a felvidéki Duray Miklóst próbálta megleckéztetni azért, mert beleszólt a hazai közügyekbe. Szó szerint idézem nyilatkozatát: “Régóta nem foglalkozom Durayval, szeretném, ha nem foglalkozna a magyar belügyekkel, õ nem magyar állampolgár, nem itt fizeti az adóját.”

Legalább olyan furcsa egy volt magyar miniszterelnök szájából hallani ilyen mondatokat, mintha egy katolikus vagy református fõpap magáról megfeledkezve káromkodna. Önkéntelenül az jut eszembe, hogy ha valamilyen történelmi földcsuszamlás következtében Horn Gyula zuhant volna olyan kisebbségi helyzetbe, mint Duray, neki épp úgy kellene viselkednie, ahogy évtizedek óta Duray teszi. Mert a Durayéval ellenkezõ viselkedés nem egyszerûen csak meghunyászkodás volna a sors elõtt, beletörõdés a végzetbe, hanem cserbenhagyása minden, a történelemben elkövetett igazságtalanságnak, amellyel nekünk is szembesülnünk kell. Ha Trianon “csak” annyi és “csak” az lett volna, ami megszületése pillanatában volt, talán együtt lehetett volna vele élni, de Trianon a következményeivel vált igazán azzá. Azaz: Trianon jelen idõ. A szlovák közigazgatási törvény, amely függõleges részekre osztja Szlovákiát, s a magyarlakta területek századokon át kialakult egységét mesterségesen szétroncsolja, a valamikori Csehszlovákián belül elképzelhetetlen lehetett volna. A csehek nem járultak volna hozzá. De most lehet. Hogyan s miért? A kérdést századszor is el kell ismételnünk, ugyanis a Felvidéket az elsõ világháború és a második után a nemzetközi “békeszerzõ hatalmak” nem Szlovákiának adták, hanem a kettõs államnak: Csehszlovákiának. A ’91-ben lezajlott válásuk jogkövetkezményeivel egyáltalán nem foglalkoztak azok a nemzetközi szervek, amelyek “házasságukat” s a “házasságukkal” járó birtokviszonyaikat jóváhagyták. A felvidéki magyarok Szlovákiához való egyértelmû kerülésében jelen van tehát valamiféle földolgozhatatlan törvénytelenség, amellyel senki nem akar és nem is tud kezdeni semmit. Pedig lehetett volna! Méghozzá példamutató módon. A Csehszlovákiából könnyedén kivált és könnyedén autonómmá vált Szlovákia történelmi méltányosságból is valamiféle autonómiát adhatott volna a felvidéki magyarságnak, hogy otthonosabban érezhesse magát az új országban.

Ehelyett épp az ellenkezõjét cselekedte. Trianon szellemét követve: belsõ szétdarabolással újabb veszedelmet szabadított a felvidéki magyarokra, hogy kisebbségi helyzetük még hátrányosabb legyen.

Azt állítja a közbeszéd, hogy az embernek csak az a hazája, ahol nem kell minden percben mentegetõznie és magyarázkodnia. A határon túli magyaroknak kell!

Hogyan akar kormányozni olyan párt vagy pártszövetség, amely ebbõl a fojtogató helyzetbõl nem érzékel semmit, sõt – hatalmi érdekeit követve – nem a börtönviselt és tragikusan gyötrõdõ Durayval ért egyet, hanem azokkal, akik már kétszer is börtönbe csukták õt, most pedig a föld alá vagy a Holdra számûznék legszívesebben. Micsoda abszurditás: a nemzetietlen magyar baloldal és balliberális segédcsapata inkább egy nacionalista szlovákiai párttal ölelkezik, mint a Szlovákiában élõ magyar kisebbséggel. Az ember a Komintern idõk naftalinillatát érzi maga körül lengeni.

*

Bárhol s bármerre keresem tehát a jövõt a megélénkült baloldal térfelén, állandóan a múltba bonyolódom bele. Szavakban persze hallok nemzeti programokról, de ha a szavak mögé nézek, jószerével olyan nemzeti politika dereng föl, amely a nemzetegyesítés ügyében az alapszerzõdésekig jutott. Ezek az alapszerzõdések is naftalinszagúak voltak; a régi, szocialista országokkal kötött baráti szerzõdések szomorú idejét idézték. Felszínességük kritikáját a jobboldali kormány által létrehozott kedvezménytörvény végezte el nagyvonalúan. Az alapszerzõdés egyetlen határon túli magyart sem lelkesített, és nem töltött el reménnyel. A kedvezménytörvény százezreket mozgósított. És elsõsorban nem azért, mert ígért valami kézzelfogható segítséget, hanem mert egy rettenetes történelmi igazságtalanságra keresett megoldást. Egy erdélyi asszony vallomása mondja el legtisztábban a kedvezménytörvény lényegét: “Én nem azért váltom ki az igazolványt, hogy bármit is kapjak Magyarországtól, hanem azért, hogy a koporsómba tehessem, mert magyarként akarok meghalni.”

Ez a vallomás ugyanolyan mélyrõl szakad föl, mint József Attila verssorai:

S mégis, magyarnak számkivetve,

lelkem sikoltva megriad –

édes Hazám, fogadj szivedbe,

hadd legyek hûséges fiad!

Ahogy ezekre a sorokra is kormányprogramot lehetett volna alapozni, az erdélyi asszony szavaira a jobboldali kormány azt is alapozott.

Hosszadalmas kitérõk után így jutunk vissza Brandys görögökrõl mondott véleményéhez. Nem a hatalom, hanem az élet! A kettõ között pontosan tudjuk, mi a különbség. Élni természetesen olyan országban is lehet, ahol közvetlenül vagy rejtetten mûködõ cselek révén a hatalom szabja meg a dolgok menetét, de menynyivel más úgy élni, amikor azt érzi az ember, hogy a politikai gondok s küzdelmek nem idegenek az élet természetétõl, sõt egyenesen abból erednek.

Az utolsó négy esztendõ ebbõl az érzésbõl kínált meg sokunkat néhány kortynyival.

*

1996-ban a honfoglalás ezerszázadik évfordulóját “ünnepeltük”. Az idézõjel ezúttal épp a fonákját jelenti az ünneplés szónak. Vagyis hogy nem ünnepeltük. 1995 szilveszter éjszakáján izgatottan vártam, hogy a köztársaság elnöke, Göncz Árpád bejelenti-e hivatalosan és líraian, milyen esztendõ köszönt majd ránk. Vártam, hogy öt-hat megrendült mondata után poharat emel honfoglaló elõdeinkre.

Nem emelt.

Az újév elsõ napján ezt vártam a miniszterelnöktõl, Horn Gyulától is. Õ sem emelt. A szabad demokrata Göncz és a szocialista Horn az elõzõ ötven év nemzetietlen közönyével engedték továbbfolyni az Idõt.

Mit gondoltam ekkor magamban róluk? Azt, hogy államférfinak alkalmatlanok. A nemzet nem multinacionális cég, nem összeszerelõ nagyüzem, amelynek csupán ügyes, mozgékony vagy éppen atyáskodó vezetõkre van szüksége, hanem rejtélyesen és határozottan mûködõ szellem is. Ugyanis ha nem volna szellem, nem is létezne már.

Hogy egészen világossá tegyem a mondatomat, Németh László egyik alapgondolatát hívom segítségül. A Nyugat elõdei címû tanulmányában ezt írja: “1850 és 1880 közt a magyarság nem harminc évet, hanem három századot öregedett. Öregedett – bonyolultabb lett és gonoszabb. Megvalósította Széchenyi reformjait, és kiirtotta magából Széchenyi szellemét.”

Az efféle veszély a történelemben újra és újra megjelenik közöttünk.

Az 1998-ban hatalomra került jobboldali kormány, válaszul a több évtizedes szellem-irtásra és válaszul az Antall-kormány tapintatos szellem-ébresztésére, rögtön a legfontosabb teendõkkel kezdte munkáját: a nemzetet saját magával, saját eredetiségével szembesítette legelõször. Azzal a kezdettel, amely történelmében minden mást, sõt minden új kezdetet megelõz: ki népe is vagyunk tulajdonképpen és mi az, ami minket leginkább meghatároz?

A millenniumi ünnepségekkel valójában egy revíziós folyamat indult el: a múlt idõ revíziója. A múltunk ugyanis nem múzeumi kincs, mint ahogy a Szent Korona sem az, hanem eleven, sugárzó tárgy. A hozzá való viszonyunk egyenként határoz meg bennünket. Aki svájcisapkának látja, föltehetõen rövidlátó vagy más égitest lakója. Mindnyájunkat egy olyan teljességre emlékeztet, amely a töredékeknek és a részleteknek is értelmet ad. A nemzet határok fölötti egyesítése elképzelhetetlen e nélkül a látomás nélkül.

Keyserling a XX. századelõ német társadalombölcselõje mondja: “Az alapvetõ kérdés nem az, hogy milyen módon értem meg a világot, hanem az, hogy milyen mélyen értem meg.” Orbán Viktor kormánya nem filozófusokból áll, de azt az egyet ez a kormány megértette, hogy az Európai Közösségbe nem csupán egy olajozottan mûködõ államnak, piaci és termelési egységnek kell belépnie, hanem egy jó képességû nemzet-személyiségnek, amely nemcsak azért küzd majd, hogy a búza ára és a paradicsom ára mindig elfogadhatóan alakuljon, hanem azért is, hogy az új évezredbe belépett Európa keressen új értelmet a züllésbe fordult létezésnek, és Nyugat jól karbantartott dekadenciájával szemben használja föl a közép-európai országok, sõt a balkáni népek katartikus életerejét. Ez azt jelentené, hogy az Elsõ Felvilágosodás kritikájaként közösen kell a Felvilágosodás második korszakát megteremtenünk.

Tételesen megfogalmazva ilyen szándék persze soha nem hangzott el, de a miniszterelnök külpolitikája, folyamatos határtágítási igyekezete ebbe az irányba mutatott. Európa országai 1956 óta elõször nyitottak úgy ajtót Magyarország elõtt, hogy az ajtónyílásban megjelenõ arcokon a rokonszenv, a kíváncsiság kifejezõdése mellett a barátságos mosoly is megjelent. Százötven év óta elõször! A szabadságharc leverése után, Kossuth szónoklatainak köszönhetõen, egy ideig még példanemzet voltunk, Liszt Ferenc díszkarddal az oldalán, magyar viseletben jelent meg Nyugat-Európa hangversenytermeiben, de a figyelem hamarosan a velünk ellenségesen viselkedõ népeket emelte magasba: a cseheket, románokat, szerbeket. Elterjedt rólunk, hogy durvábbak, mûveletlenebbek vagyunk ezeknél a népeknél, és még mindig érzõdik rajtunk az ázsiai ló szaga, az Attila-rokonság bizonyítékaként. Tudjuk, hogy az elõítéletek évszázadokig életben maradnak, s politikai erõvé válnak. A trianoni döntõbírák lelke mélyén ott iszaposodtak ezek az elõítéletek.

Bármilyen hihetetlen is: a diplomácia hamiskodó körébõl hosszú-hosszú évtizedek után fiatal miniszterelnökünknek sikerült csak kitörni. Sokszor persze csak egyet léphetett, de ez az egy lépés történelmi volt. Egy új stílusú fiatal politikus frontáttörése. Minden politikai ügyeskedés és rámenõs propaganda nélkül sok országgal és politikussal el tudta hitetni, hogy Magyarország nem “idényszereplõje” a jelen idõnek, de figyelemre méltó európai ország, nagy történelmi múlttal az idegrendszerében. Továbbá el tudta hitetni azt is, hogy a magyar kultúrából kinõtt Bartókok, Kodályok, Szilárd Leók, Bay Zoltánok, Teller Edék, Szent-Györgyi Albertek, Neumann Jánosok alkotói tehetsége és 1956-os forradalmunk következményei nélkül ma más volna a világ. És ezt nem úgy hitette el, hogy magyarázta és bizonygatta volna, hanem úgy, hogy nemzete észjárása és stílusa szerint gondolkodott és viselkedett. A háttér hitelesítette õt, és õ hitelesítette a hátterét.

*

Arra eszmélek rá, hogy az írás néhány részlete kortesbeszédnek is beillene. Természetesen csak akkor, ha a választás második fordulója és nagy nyilvánosság elõtt megjelenne. De nem jelenik meg. Egyrészt azért, mert a nemzeti oldalnak nincs olyan hetilapja, mint amilyen az Élet és Irodalom, ahol ilyen nagy terjedelmû írás a szerkesztõ fogszívása nélkül megjelenhetne, másrészt én se akarom, hogy az utolsó pillanatban zavart okozzak bárkinek. Körülöttem amúgy is mindenki túlfûtött: egyszerre reménykedik és szorong. Sokan közülük most döbbennek rá, hogy a választás nem az Utolsó Ítéletre hasonlít, ahol Isten intésére a jók jobbra mennek, a rosszak pedig balra, hanem a választás: a demokrácia háborúja. Csípés, harapás, rúgás, az egri nõk forrószurok-öntését utánozva lúgkõzúdítás az ellenfél fejére. Nyílván másutt is hasonló, de nálunk a nagy történelmi ellentétek miatt még inkább elborzasztó. Milyen génekben megõrzött ellentétekre gondolok? Például a reformátorok és az ellenreformátorok múltbeli szilaj gyûlöletére; a kurucoklabancok kibékíthetetlen indulatára; a kiegyezõk és a negyvennyolcasok, a népiesek és az urbánusok, a kommunisták és a kommunistaellenesek, a nemzetiek és a nemzetietlenek örökös ökölrázására.

A jobboldal magabiztosan azt hitte, hogy a négyéves kormányzás eredményei õt fogják igazolni. Eszükbe se jutott, hogy az irracionalitást ugyanúgy lehetetlen gyógyítani, mint az alkoholizmust. Egy-egy alkoholista abbahagyhatja az ivást, akár évekre is, de a kóros szenvedély ettõl nem múlik el. Bármikor kiújulhat. Az alkoholista mindig alkoholista marad.

*

A televízió esti híradójában ma is látom a fiatal miniszterelnököt szónokolni egyik vidéki városunkban. Az elsõ forduló után talán ez a tizedik szereplése. Lélekszakadva járja az országot, naponta több helyen is föllép. Láthatóan nagyon sikeres mindenütt, és nagyon magányos. Mint a Széchenyi- és a Teleki Pál-féle magyarok.

Nem elõször látom ilyennek. Igazság szerint néha gõgösnek, túlzottan magabiztosnak láttam, s nem vettem észre, hogy a megkeményített arc ezt a magányt rejtegeti.

Hirtelen bûntudatot érzek: nem próbáltam segíteni neki. Illetve megkíséreltem néhányszor, de zátonyra futottam. Hol idõnk nem volt találkozni, hol a titkárnõ azt tanácsolta: írjam le egy fél oldalon, mirõl óhajtanék beszélgetni a miniszterelnök úrral.

Nem írtam le.

Nem sértõdtem meg, de fontoskodni se akartam. Az viszont gyakran eszembe jutott, hogy Aczél Györgynek én nyílt és elég konok ellenfele voltam, azonban ha irodalmi, kisebbségi ügyben perelni akartam vele, két napon belül mindig kaptam tõle idõt.

Most érzem, hogy erõszakosabbnak kellett volna lennem. Talán nyílt levélben megírnom: mi az, amiben történelmi súlyúnak érzem kormánya és pártja szerepét, s mi az, amiben léhának, felszínesnek. Egyszer már egy Fellini-vallomást is kimásoltam valamelyik könyvbõl magamnak, hogy a Fidesz vezetõit rádöbbentsem igaz céljaik mellett fiatalos felszínességükre. Fellini egy felfordult világ kulturális mítoszáról gondolkodik: “Azon gondolkodom, hogy mi történhetett egy adott pillanatban, miféle rontás sújtotta a mi nemzedékünket, hogy hirtelen úgy kezdtük tekinteni a fiatalokat, mint valami abszolút igazság küldötteit.”

Hogy miért nem írtam meg egy ilyen nyílt levelet? Azért, mert az ellenfeleik, akik éppen úgy mocskoltak engem is, mint õket, engem kiáltanának ki koronás felperesnek, vádlónak.

Romlott közéletünk logikája súgta ezt nekem. Tilos lett volna ezt a belsõ hangot meghallanom. Ha veszítünk, ezt a mulasztást sose bocsátom meg magamnak. Ha nyerünk, akkor sem. Egy író ne taktikázhasson a maga igazságaival. Különösen, ha már volt idõ, amikor nem taktikázott.

*

Aggódva várom a vasárnap estét.

 

 

 

SZAKOLCZAY LAJOS

Angyal Szentendre légterében

Deim Pál mûvészetérõl

 

Ha a szentendrei mûvészet fogalom, elsõbben mert festõi – egy Vajda Lajos, egy Barcsay Jenõ, egy Korniss Dezsõ – igencsak megpezsdítették a modern magyar piktúrát, akkor kiváltképp az az elõdök munkáját folytató, mi több, a szilárd alapot új értékkel tetézõ Deim Pál életmûve. Nem csupán azért, mert a jövevényekkel szemben õ tõsgyökeres szentendreinek vallhatja magát, a városért élõ-haló, közemberként is tevékenykedõ mûvésznek, hanem azért is, mert benne – személyében, mûvészetében – testestül meg az alkotónak az a típusa, aki az anyagot és szellemet: a valóságot és annak alkotásokon keresztül való kozmikus kisugárzását drámai harmóniában egységgé ötvözi.

Meditatív, töprengõ alkat lévén – befelé fordulásában ott a tisztánlátás igénye –, aligha vonzza tömegestül a tanítványokat, ám mégis iskolateremtõ. Formavilágában, motívumrendszerében, a szerkezeten belüli – a pontosság mellett is érzékinek tetszõ – robbanásainak telítettségében mindig ott munkál valamilyen véglegesség. Mintha egy élet, egy életszakasz, egy kísérleti periódus csupán eddig tartana. És ha nem volna folytatás, akkor is egésznek – az esztétikum folytán sokkoló egésznek – kellene látszania az elvégzett munkának! Ezért is mondhatta róla egyik, ha nem a legnagyobb mestere, Barcsay Jenõ a Kolozsváry Mariannak adott interjúban (1985): “Deim Pál szerencsés, hogy fiatalon olyan életmûvet sikerült kialakítania, amelyik egységes, és úgy hat, mintha befejezett volna.”

Miért a befejezettség látszata? Miért sugall egy életszakasz lekerekítettséget s evvel együtt olyan bölcs megállapodottságot, amelyben a tiszta, nemegyszer átégiesített érzelemvilág és az õt érvényre juttató releváns forma – akár a sík térillúziójáról van szó, akár a plasztikát befogadó valóságos térrõl – egyszercsak elkezd önmagában élni s mûtárgyként hatni? A fönt idézett példakép, Barcsay észrevette-e, hogy tanítványának nõalakjai – ezek a másik testhez hozzásimuló, a másikat (a férfit) magukba fogadó szentek – mennyire különböznek az õ figuráitól? Ha igen, azt is láthatta, hogy eme élõ bábuk, eleven sziluettek – ellentétben az õ stabil, statikus, drapériába burkolt vagy a test izomzatát ruhaként viselõ alakjaival – attól légiesek, hogy jelvoltukban (jelképiségükben?) kiszakadtak a valóságból, s akár egyetlen hullámvonal kontúrral is a költészet illúzióját, az égõ csipkebokorba (Biblia) vagy a zajló tengerbe (mitológia) vetett örökérvényû emberpár kozmikus élményét adják. Akkor is ezt gondoljuk az életmû lámpásaként jellemezhetõ alakokról, alakpárokról, ha nem az érzékeny kézzel odavetett, átszellemített vonal határozza meg létüket, hanem egy dinamikus – a szeretkezési pózokban a testek foltszerûségét keménységnek, határozottságnak föltüntetõ – mozgássor mint valóság (Tantrikus képek).

Deim természetesen nagy áttételekkel, tudatos önépítéssel jutott el eddig – a kozmoszigényû, jellé (bábuvá) szikárodott ember fölmagasztalásáig. Számára ez az aktív vagy passzív alak – akár önfeledt szeretkezõként, akár félelmetes, nyugodtságával fenyegetõ gólemként merült el az idõben – a föltörhetõ csend, illetve az egyedüllét, a magány misztériumát jelenti. Nem véletlen – az utóbbira jellegzetes példa –, hogy artisztikus formaleleményrõl tanúskodó Lehajló bábuja (akvarell, 1989) még ugyanabban az évben egy nagy vásznat hív elõ (Remény nélkül – In memoriam Barcsay), majd a fõ motívumot megtartva kisebb és nagyobb méretû olajképként funkcionál (Gólem, 1990; Lehajló bábu – nagy változat, 1991). Mi a stilizátsága folytán is drámai kép(ek) találata? Az, hogy a megdöntött, ferde vonalra (síkra) ráboruló test hullámvonala egyben egy tömött szakállal ékesített fejet rajzol körül. Az egyes képeken a háttér és a test- vagy fejformát kísérõ fekete árnyék, illetve sárga glória változhatik, mint ahogyan változik is, ám a kép terét uraló, úgy is mint a fájdalmas magány misztériumában az állandóságot jelölõ fõszereplõ mindig ugyanaz marad.

Végletekig feszített idõjáték, amely a testeket-bábukat hangsúlyos kontúrral, nemegyszer testet formáló árnyékkontúrral ellátó Csend-sorozatból (1968) indult. Ablakokba, boltívekbe állítva a sziluettlétében törékeny és esendõ embert, mintha az évszázados kolostorfalak – itten épp a prilepi pravoszláv templom – kiegészítõje, keresztjeinek õrizõje és cipelõje lenne? Mindezt nem kérdezhetnénk, ha az újságpapírra rajzolt, a fedõfesték alól kivillanó, sejtelmes betûrengetegével sokkoló Feljegyzések egy kolostorban I–VIII. (1968) azon a bizonyos sziklák közötti szent helyen nem készült volna el. Ez a gyönyörû grafikai sorozat (papír, tempera) az életmû alfája és ómegája. Nélküle aligha érthetnénk a kereszt, az ikon, a temetõ és a konstruktív formavilágot némiképp organikussá, jelegyüttesében “hajlékonnyá” tevõ rend – a faktúrát tekintve rendezettség – szimbólummá való alakulását, s az ember, a világ végére kivetett, hitét vesztett ember stációjárásának mélységét s a megigazulás buktatóit.

Szentendre motívumkincsének aranya ezeket a grafikai lapokat is megérinti. Mint ahogyan a korábban gyûjtött régi szerb vasveretek – megannyi Vajda-motívum – a helyi szín fontosságát tudatosították a már fiatal korában többféle hagyományt elevenné tevõ mûvészben. Aki nemcsak az ég dolgaira figyelt, hanem a földön heverõ talált tárgyak – a történelem (a háború) által becsessé vált kacatok – diribdarabjaira is. Három és fél évtized elõtti a vallomás, ám magában foglalja a kései pályaszakaszokra ugyancsak érvényes meglátást: “A kis dolgok végtelenségét kutatom, mert ezekben benne lehet az Utolsó Ítélet drámaisága.” A Mások az ablakaink címû (1967) grafikai sorozatát (tempera, pác, grafit) értelmezve pedig arról beszél, hogy amiképp minden ház ablaka máshová nyílik, “úgy az emberek lelki ablakai is mások és mások”.

S. Nagy Katalin, a mûvész elsõ monográfusa szerint “Deim ezzel a (fönt idézett – Sz. L.) sorozattal válik szimbólumteremtõ mûvésszé”, ezzel nyit elõször a végtelen felé. Majd ugyanõ állapítja meg: “A Feljegyzések egy kolostorban az elmúlt kultúra, a Csend-sorozat a lélek, az emberi szellem mélységeit kutatja.” Mind igaz, azzal a kiegészítéssel, hogy a prilepi háromhetes lakozás nem a múlt – jóllehet a motívumok erre utalnak – föltárására tett, képileg is hatásos kísérlet, sokkal inkább egy újfajta megfeszítettség-élmény: az emberiségtõl átvállalt bûntudat megvallása. A látszólag legeseménytelenebb, csupán egy-két motívumra (jobbra dõlt boltív, vele párhuzamosan kék – a végtelenre asszociáltató – mélység, tengelyükben elvágott alakok) korlátozódó zárólap van talán a legjobban letisztulva, s ezáltal a legmegejtõbb. Ez a tisztaság – figyeljünk csak a legtávolabbi (fél)alakra – magában hordja-e a Vénusz (egy organikus, magzatvízcseppbõl kikerekedõ bábu) születését (1983)? Bizony megelõlegezi. Mint ahogyan – mutatis mutandis – nyomokban, a sziluetteknek érzéki bõséget adván, ott buzog a Családi fénykép a XXII. századból I. (1972) romantikájában, valamint – szinte hihetetlen módon – a két aranyozott relief, eme különleges formájú aranyképek (Ádám és Éva keresztje, 1978; Dualizmus, 1978) vérbõ plasztikájú bábuiban is.

Deim Pál ekkorra már birtokában van a plasztikák felületét jól megdolgozó (fény-árnyék-mélység) mesterfogásoknak; s a hetvenes évek elejétõl készült szobrait és reliefjeit is ugyanaz a mívesség jellemzi, mint festményeit, grafikáit. Az anyag fényjátéka lüktetõ valóság lesz. Az ûrfolyosóba kitett, óriásira növesztett bábui (Bábu, 1973; Piros bábu, 1973) már a síkban valaminõ plasztikai játékot sejtetnek, mintha kívánnák a térben való terjeszkedést. A színek erõs kontrasztja – piros-fekete; piros-kék-fekete – csak erõsíti, feszültségkeltõ módon növeli a rövidülésben ábrázolt, illetve kettévágott figura “szoborélményé” avanzsált hatását. Persze a dinamikai jellemzõk itt mások – sokkal rafináltabbak –, mint igazi szobrainál.

Mégis, hogy a síkban ugyancsak a plasztika illúzióját keltik, elõre vetítik az alkotó lassan – kisplasztikákban és köztéri szobrokban is – megvalósuló térrendezési kísérletét. Hogy ez a különféle Golgota-variációkban ér a csúcsra – kezdetét az 1989-es akvarellek, valamint egy kisplasztika (bronz) jelzik –, mindennél többet mond a festõmûvész-szobrász megrendültségérõl. 1956 az eltiport magyar forradalom mártírjai elõtt másképp hogyan is lehetne fejet hajtani! Természetesen a Golgotának is van elõzménye, méghozzá nem is akármilyen, hiszen a Minden értelmetlenül meghalt ember emlékére címû relief (1971) formailag szûkszavúan, ám katartikus erõvel szól a politika által meggyalázottak korhoz nem köthetõ – egyetlen eszme által sem kisajátítható – igazságról.

“Szeretném, ha saját munkámban össze lenne gyúrva mindaz, ami Barcsaynál, Gadányinál, Vajdánál van. Azt nem tudom, hogy ezt meg lehet-e csinálni. De érdekel az organikus rendszer is, a kristálytiszta geometria is, a Vajda-féle szürrealizmus is. Hol az egyik, hol a másik hatása erõsebb. Mikor kerülnek ezek nyugvópontra, melyik munkámban lehet ezt érzékelni, nem tudom. Egyik probléma sem érdekel annyira, hogy a többit elnyomja. Mindig valahogy együtt munkálkodik, még akkor is, ha az egyik bizonyos ideig túlsúlyba került. Ezért van az, hogy a legkülönbözõbb dolgokért tudok lelkesedni.”

A föntebb már említett mûvészettörténész mikrofonjába mondottak arra mindenesetre jók, hogy lássuk: a Deimre csaknem rászakadó hatások (mert érzékeny, mindent befogad) nyomai ugyan érzékelhetõek – leginkább talán Barcsay erõs jelenléte a pálya kezdetén –, de minden hatás azzal, hogy egyénivé teszi, át is szellemül. Van valami magasztos ebben a maga érdekében jól fölfogott, “praktikus” tevékenységben. A benne szunnyadó s esetenként föl-föltörõ – például a Tantrikus képeket illetõen igencsak megmutatkozó – költészet attól izgalmas, hogy a szentet és profánt mint egymást átjáró “állapotokat” boldogságélményként vetíti ki.

Hát persze hogy a gyönyörben való egyesülés, férfi és nõ – létet meghosszabbító – eggyé forrása a legfontosabb (“mivel a nemi aktus rendkívül heves, erõteljes cselekvés, szeretném a képen úgy megfogalmazni, hogy érzõdjön ez a dinamizmus, egymásba robbanás, de ugyanakkor benne legyen az egész misztérium jellege”), de eme “klasszikus érzés” bennünk uralkodó fennköltsége, szerencsére, nem zárja ki a humorral átitatott megjelenítés módozatokat sem. (Akinek szeme van, az láthatja, hogy például a Tisztítótûzben II., eme 1987-es lavírozott tusrajz zöld fényben tobzódó, szemtõl szemben álló, egymást harapó emberpárjának ünnepi gesztusával ellentétben miféle érzeteket sugall, nem kis humorral, a Tantrikus kép I. (C változat, 1987) és a Tantrikus kép I. (G változat, 1987) szitanyomatainak orális szexe.)

Deim felhõtlen kacaja akkor fokozódik a világ (politika, társadalom) dolgain csúfolódó hahotáig, amikor képeslap-montázsaiban, ezekben a fullánkosnál fullánkosabb grafikákban ítélõszék elé állítja a mindannyiunkat megnyomorító múltat. Mert képileg is tömörít, nem mondja azt, hogy végre vége van a szovjet elnyomásnak, hanem – sugallja bábujának (az ellenre lesújtó gólemjének?) mindenható erejét – kész ténynek veszi, hogy a megszállót utolérte végzete. Remek képeslap-montázsok tanúsítják – mindõjüknek alapja a szovjet hõsiességet dicsõítõ “klasszikus” festmények –, hogy a jellegzetes Deim-motívumokkal megbolygatott múlt (A bábu bemutatása Leninnek; Elvtársak, ne féljetek, ez csak mûvészet! stb.) egyre inkább lomtárba kerül, hogy lassan természetessé váljék a levegõvétel!

Íme a direkten nem vagy csak ritkán politizáló mûvész kesernyés, de a röhejt sem megvetõ ítélete!

A városának ajánlott bábu (Ajándék Szentendrének), ha hisszük, ha nem, valamicskét arra is utal, hogy Duna-parti városka légterében, mintha ez volna legtermészetesebb közege, immár hét évtizede libeg egy angyal. Jó tudni, lénye megnyugtató!

 

 

 

MÓSER ZOLTÁN

Mit akar az az egy páva?

 

A Páva-variációkban feldolgozott népdalt “Pannónia eldugott szögletében” a Somogy megyei Surdon Seemayer Vilmos gyûjtötte és vette föl fonográfra elõször 1935-ben, majd 1936-ban két változatban is. Olsvai Imrétõl tudjuk, hogy Bartók Béla, aki meghallgatta és lekottázta röviddel a gyûjtés után, átadta Kodálynak. Kodály azután Ady Endre híres versével társítva a következõ évben, 1937-ben férfikari mûvet készített a dallam felhasználásával. Két év múlva, 1939-ben ebbõl teljesítette ki a zenekari változatot. Bekerült még a Bicinia Hungarica II. füzetébe is (72. sz.), és egy másik pedagógiai jellegû munkájába, az Ötfokú zene I. füzetébe, valamint a 100 magyar népdal közé is (77. sz.).

Megtaláljuk továbbá a zenekari változatokkal egy idõben, az 1939-ben született Mi a magyar a zenében? címû írásának példái között is. Minthogy az írást és ezt a részletet fontosnak érzem, most hosszabban idézem. Mondandója, amely a honfoglalásig, sõt az azt megelõzõ idõkig vezet vissza bennünket, egy olyan gondolattal kezdõdik, amirõl azt hihetjük, hogy történelemkönyvbõl való.

“Tudjuk, hogy a honfoglaló magyarság nem volt egységes faji képlet, hanem több annál, magasabb rendû valami: különbözõ eredetû, sõt nyelvû népeknek hadi, politikai és kulturális szervezete. Lehet, hogy e néptörzsek zenéje is többféle volt eleinte. De ahogyan kialakult az egységes nyelv, úgy alakulhatott ki az egységes zene, talán eredetileg ellentmondó formaelvek kiegyenlítésével. Két ilyen elv együtt is, külön is, máig élõ valóság népdalainkban. Egyik az ötfokúság elve, a másik a párhuzamos szerkezeté…

Van a magyarságnak sokféle dala, de ez a fajta sehol sem hiányzik, ahol gyökeres magyarság lakik. Ha a térképen pirossal jelezzük, sötétebb folt jut a Székelyföldre, Dunántúlra, a palócságra, de nincs olyan magyarlakta hely, ahol legalább rózsaszínre hígítva ne kellene jelölnünk az õsi magyar zene nyomait.

Mit vallanak e nyomok? Azt, hogy a magyarság lelki alapja ezer év alatt sem változott, hogy a másféle népekkel való érintkezés nem ingatta meg eredeti zenei rendszerét, nem változtatta meg zenei gondolkodását.”

A fenti írás tehát 1939-ben jelent meg, s 1939. november 23-án Amszterdamban már bemutatták a Páva-variációkat. Ekkor indult hódító és gyõztes útjára ez a jelentõs Kodály-mû, amelynek nyilvános budapesti bemutatójára majd csak 1942. február 7-én került sor. (Ezt megelõzõen Kodály 1941. december 29-én vezényelte a rádióban, valószínûleg azért, hogy meghallgatva a mûvet – ha kell –, még javítson a partitúrán. “A mûvet még mindig nem nyomtattam ki – írja 1939. november végén –, mert elõbb hallani szeretném.” Végül az 1941-es évszám szerepel a saját kiadásában kinyomtatott partitúrán.

Az elõzmények és okok felsorolása közül nem maradhat ki 1937 márciusa sem. Ekkor a Magyarországi Munkásdalegyletek Országos Szövetsége mûvészeti bizottsága úgy határozott, hogy többek mellett Kodály Zoltántól is kérnek egy Ady-versre írott kórusmûvet. “Ha tehát a Páva mûzenei útját nyomozzuk – írja Breuer János –, alighanem ez a nap a határkõ.” A másik idõhatár a kórusmû bemutatója 1937 õszén.

A négyszólamú vegyes kórus Ady Endre ismert versére íródott, és az 1935-ben gyûjtött surdi népdalváltozat felhasználásával készült. A megrendelés és a bemutató között fél év telt el. Ha ezen a fél éven elgondolkodunk – ami viharos eseményekkel volt tele –, elõrébb kell lapoznunk, mert az indítóok talán másutt is kereshetõ, és ez ismét Bartókhoz vezet. Pontosabban Bartók nyomán Vikár Bélához, s Vikáron keresztül Kaposújlakra. 1899-ben Vikár fonográfra vette ugyanis páva-dalunk egy másik, ugyancsak Somogy-szerte elterjedt változatát.

Leszállott a páva / Vármegye házára

Szájába visz vizet / A rabok számára

Ezt a felvételt is Bartók jegyezte le és közölte az 1924-ben megjelent A magyar népdal címû alapvetõ kötetében (33/c.). Ennek alapján komponálta Bartók a Három magyar népdal címû zongorára írt füzérének elsõ darabját, ami nyomtatásban csak 1942-ben jelent meg. A zenemû elsõ fogalmazása azonban – és ez fontos lehet – Bartók kézírásával, fakszimilében a Periszkóp folyóirat 1925. június–júliusi számában található. A szöveggel és a dallamvariánssal (valószínûleg) Kodály ekkor találkozott elõször. Ezután tíz évvel, 1935–36-ban megkapta a két változat lejegyzését, amikor – így képzelem el – az Ady-kórus megrendelését kapta. Ezt követõen jött – bár nem hiányzott – Nyisztor Zoltán és Bangha páter folyóiratának durva támadása 1937 júliusában, amikor (feltételezhetõen) épp a Fölszállott a páva megvalósításának gondolatát érlelte Kodály. A névtelen cikkíró indulatos támadását az a félelem szülte, hogy mi lesz az ifjúsággal, ha Bartók és Kodály zenéjét megszeretik?! Mi lesz, ha megértik? – tehetnénk hozzá, nem csak arra a korra vonatkoztatva.

Ekkor Magyarország újkori történelmének egyik legnehezebb idõszakát éli: épp a német hatalmi gondolkodás uralomra jutása elõtt, egy embertelen és magyarellenes, magyar kultúra ellenes hazai viszonyok kialakulása idejét. Ekkor és innen indít támadást a Magyar Kultúra címû lap.

“Már csak a vak nem látja – kezdi a névtelen cikkíró a Tollheggyel »Tollhegyen« címû kritikáját a lap 1937. júliusi számában –, hogy a Bartók- és Kodály-kultusz valóságos hivatalos iránnyá hízik Magyarországon. Az újságokban már egyéb sincs mûvészet címén, mint égig zengõ magasztalása Bartók és Kodály zsenijének, s ami még megdöbbentõbb, a budapesti iskolák gyermekkarai ambiciózus tanárok és tanárnõk vezetése alatt már egyebet se tesznek, mint Bartók- és Kodály-kórusokkal mutatkoznak be a közönségnek.

Bartók és Kodály tehetségét, ha úgy tetszik, akár zsenijét senki sem akarja kétségbe vonni, de ez még nem jogcím arra, hogy muzsikájukat, még helyesebben muzsikájuk szellemét hivatalos és pedagógiai úton csempésszék be még a tanuló ifjúságba is…

Kodály destruktív lélek, aki a legzseniálisabb muzsikán keresztül is ezt a kietlen, destruktív lelket érezteti és viszi diadalra. Aki ezt muzsikájukban meg nem látja, az vagy naiv hihetetlen fokban, vagy nem õszinte!”

Akik nem ismerték Kodály kórusait, hajlandók voltak elhinni és elfogadni a fenti indulatos érvelést. Hiszen ha nekem valakit, akit nem ismerek úgy mutatnak be, hogy hamis, destruktív lélek, hidegen és gyanúsan fogadom. Csak sok idõ elteltével, amikor az ellenkezõjérõl meggyõzõdtem, akkor módosítom ezt a téves elképzelésemet. Hogy e támadás mennyire bántotta Kodályt, arról egy, a fiatal Demény Jánosnak írott levél tanúskodik:

“Olyan vizek, amelyeknek van sodra, a világért se áradjanak ki: abból mocsár lesz, pedig mennyi malmot kellene itt hajtani, hogy a nagy turbinákról ne is beszéljek. Ez a pathologikus gyûlöletáradat, minthogy tárgyi alapja egészen mondvacsinált, valami személyi gyökérbõl eredhet, talán egyszer kiderül. Olyan ótestamentumi bosszú szaga van. Nem hiszem, hogy a páter teljesen azonosítja magát vele… Csak azt sajnálom, ha a sok apácaiskola a – nem könnyen kezdett jó útról – újra a régi rosszra térne ennek hatása alatt. Nem is sejti az a dúvad, milyen zsenge vetésbe taposott!” (1937. VII. 16.)

Mégis volt valami szerencséje Kodálynak abban, hogy e támadást kettõjük ellen irányították. (1919-ben egyedül õ bûnhõdött, és az akkor sokkal keservesebb volt.) Azután, ahogy említettem, ekkor foglalkozott Ady versének megzenésítésével, a Páva-dallammal. Végül elvállalta az amszterdami Concertgebouw Zenekartól kapott felkérést: fennállásuk 50. évfordulójára készülõ mûvét a következõ év tavaszára ígérte, amint ezt egy 1937. május 13-án kelt levelébõl tudjuk. Tehát ha felbõszítette Kodályt e támadás, úgy ez is mûvek és tanulmányok megírására késztette, ihlette.

*

Nincsenek feljegyzések – talán még elõkerülnek a hagyatékból –, ezért csak megérzésemet írom le, amikor arra gondolok, hogy ekkor Kodály valószínûleg már tudta, hogy a páva-dallam lesz a zenekari mû alapja. Az pedig már nem is sejtés, hogy variációkra gondolt, mert errõl 1938. január 29-én kelt levelében – nyolc hónappal az elvállalás után – azt is közli, hogy tizenöt perces lesz a kész mû. (A végén épp a kétszeres lett.)

A téma és a dallam adva volt tehát, s adott volt a feladat is: hogyan lehet egy népdalt zenekari mûvé érlelni? A választ a variációk lehetõsége és kényszere együtt adja. Egy késõbbi Kodály-vallomásból idézek:

“A népi téma, egy népdal melódiája teljesen alkalmatlan egy magasabb szintû formára. Amíg az ember eredeti alakjában alkalmazza a dallamot, csak olyan formákra szorítkozhatik, amelyek nem állnak azzal ellentétben. A variáció az egyetlen forma, amely a népdalt és annak magvát érintetlenül hagyja, amely nem továbbfejleszti, hanem valamennyi variációja által inkább megerõsíti – legalábbis a Mesterek Mozarttól Beethovenig így tartották.”

Az eddigiekhez még két adtot is ide kell sorolni: ebben az idõben foglalkozik a Bicinia Hungarica füzetsorozat kidolgozásával – vagyis a gyermekeknek kis magyar szimfóniákat készít. Továbbá ezekben az években írja A Magyarság Néprajza IV. kötetéhez a Zene címû fejezetet. Ez 1937-ben jelenik meg elõször, majd külön, elõszóval, még ugyanabban az évben A magyar zene címen lát napvilágot. A bõvített késõbbi kiadásban már szerepel a Leszállott a páva… surdi változata, de ott áll már – párhuzamként – a megfelelõ cseremisz (mari) példa is.

*

Egyszer a rádió egyik mûsorához egy részletet akartunk kiválasztani a Páva-variációk végérõl. Emlékszem, hogy csodálkoztam, amikor a szerkesztõ azt mondta a rendezõnek, hogy a kecskés-résztõl erõsítsék fel. A sokak által ismert Volt nekem egy kecském… kezdetû népdalunkat Kodály 1922-ben a somogyi Nagybajomban gyûjtötte. Ezt fölvette a Biciniumok I. füzetébe (12. sz.), s mert pentaton, kvintváltó, egymagvú – páva-heggyel és páva-völggyel –, így közvetlen rokona a páva-dallamnak, s ezért ebbõl alkotta meg Kodály zenekari mûvének a fináléját.

“A változat a népzene legtermészetesebb továbbfejlõdése, hiszen maga a népzene sem egyéb, mint egymásból fejlõdõ, egymásba észrevétlen átmenõ dallamok végtelen sorozata” – írta Kodály a Páva-variációk egyik (1950-es) bemutatóján a mûsorfüzetbe. Aki ismeri a népdalokat, jól tudja, hogy a népdalok ezerszínû virágzását a változatok igen nagy száma adja. Ez élteti, éltette. Így – a forma által létrejött állapot jóvoltából – teremtõdött meg Kodály zenekari mûve is, amelyet a Törvény, a Szellem és az Élet együttes alkotásának is mondhatunk. E hármas egység élteti a mûvet, s ezt sugározza felénk a fölcsendülõ zene, amelynek legfõbb formai jellemzõje az egység és változatosság.

*

Egyszer a rádióban meg kellett szólaltatni az egyik pávás-éneket, s mert a lejegyzett szöveg kevés volt, próbáltunk keresni még néhány strófát. A somogyi gyûjtéseket lapoztam át elõször. Nem is egyre akadtam. Ennek köszönhetõen könnyû volt észrevenni, hogy az ismert surdi és kaposújlaki szöveg csak töredéke egy hoszszabb rabéneknek. Ezt jól szemléltei az itt közölt, tizenhét strófából álló változat, amelyet Együd Árpád gyûjtött Igalon:

1. Rászállott a páva

Vármegyeházára

Vizet vitt szájában

A rabok számára.

2. Rab vagyok, rab vagyok,

Mikor szabadulok?

A régi rabságban

Térdig vasba vagyok.

3. Térdig vagyok vasba,

Derékig bilincsbe,

Kiapad a szemem

A nagy szenvedésbe.

4. Szállj el páva szállj el,

Házunkon körösztül,

Szójj be az anyámnak,

Maga van egyedül.

5. Ha kérdi, hogy vagyok,

Nagyon beteg vagyok,

A régi rabságba

Talán meg is halok.

6. Térdig vagyok vasba,

Derékig bilincsbe,

Kiapad a szemem

A nagy sötétségbe.

7. Kert alatt fojik el

A Rábának vize,

Fejem fölött sivít

Annak a szellete.

8. Oda vagyok zárva,

A Csillag-börtönbe,

Kiapad a szemem

A nagy hidegségbe.

9. Szállj el páva, szállj el,

Házunkon körösztül,

Szójj be az anyámnak

Maga van egyedül.

10. Ha kérdi, hol vagyok?

Szabad madár vagyok,

A régi rabságból

Mámo szabadulok.

11. Mámo szabadulok

Hónap hazamegyek,

Anyám két karodra

Sírva rárepülök.

12. Vessél párnás ágyat

A fárodt fiadnak,

Meg annak a szép kis

Pávo kismadárnak.

13. Megpihenünk ketten

Az elsõ szobába,

Aranytollú páva,

A ruganyos diványon.

14. Fõkelt a fényes nap,

Ereszté sugarát,

A szép pávomadár

Terjegeti szárnyát.

15. Elrepül a páva

Kelet, nyugot felé,

Kiterjesztett szárnnyal

A vármegyeház felé.

16. Beszótt a rabokhoz,

Nem mehettek haza,

Nektek nem szól soha

Az a rekvencia.

17. Ti mind itt maradtok,

Mert betegek vagytok,

Kégyók, békák, hangyák,

Sorsaira juttok.

Igal, Máté Józsefné (sz. 1905)

Most itt tekintsünk el a fenti rabének részletes magyarázatától és csupán azt vegyük észre, hogy a páva – amelyik itt fényes, aranyos színben is tündököl –, jelképes madár. Ez a madár beszél, üzenetet, vizet visz, szállást kér – mint Jézus –, nyugatra is, keletre is száll – mint a Nap –, valamint házra, kútra, vármegyeházra is. (Szemben a legtöbb változattal, a szöveg szerint itt nem szabadítja meg a rabokat.) Ennyi mindenre csak úgy képes a páva, ha több, mint egyszerû madár. Tehát valamit jelöl, valamit szimbolizál. A kérdés most már az, hogy mit? Hogy miféle szimbólummal is ruházták fel a pávát. Röviden: a páva a középkorban vált az örök élet, az örök tavasz, a Halhatatlanság és Megváltás jelképévé. Ezért került a betlehemi kisded fölé, és ezért a keresztre feszített Krisztus mellé. Továbbá ugyanezért találjuk meg – egy nagy ugrással visszatérve – a rabénekekben is.

*

Ezzel a Megváltást jelölõ kép gondolatával visszatérünk a pávás-énekhez: a dalhoz is és Kodály zenekari mûvéhez is. Az egyik írásában arról szól a zenetörténész Bónis Ferenc, hogy a zenekari mû nem csupán és nem egyszerûen variációk sorozata, hanem “a variáció, a szimfonikus költemény és a szimfónia princípiumait kombinálja. A partitúrában, költõi program helyett, a Fölszállott a páva… kezdetû népdal három versszaka áll.

Az elsõ szakasz hangulati tartalma a szabadság utáni vágy, a másodiké a fájdalom és gyász, a harmadiké a bizakodás és felemelkedés. Ezt a hármas tagozódást követi a szimfonikus mû is.” Más zeneesztéták, zenetörténészek is (Eösze László, Breuer János, Fittler Katalin) a mû jól kivehetõ, szépen tagozódó hármas felosztását emelik ki. (Olsvai Imre a Páva-variációk kapcsán a vágy–kudarc–gyõzelem hármasságát hangsúlyozta egyik hozzászólásában.) Nagy hármast mutat a bevezetés, amit követ a tizenhat variációs fõ rész, majd a lezárás, a finálé. A bevezetés is – variatív eszközökkel – háromrészes formát alkot, és a középrészben – miként a hold –, úgy alkot hármas csoportot a tizenhat variáció: 10 – 4 – 2.

A hármasságot nem feledve, talán meglepõ, hogy Ludwig Wittgensteintõl idézek egy szép gondolatot: “Mert kétely csak ott merülhet fel, ahol van valamiféle kérdés; kérdés pedig csak ott, ahol van felelet, és ez utóbbi csak ott, ahol valamit mondani lehet.”

Kétely–kérdés–felelet: három olyan fogalom, amit átvetíthetünk Kodály mûvére, némileg magyarázatként, összegzésként is. Mintha a Páva-variációkra is a keresés volna a jellemzõ, és ez teszi ki a zenekari változat nagyobb részét. (A középsõ részre, a tizenhat variációra gondolok.) A fenti hármasság jellemzi életünk nagy részét, hogy a végén az egyszerû vagy bonyolult kérdésekre egy reménybeli rövid igent tudjunk mondani.

Íme, egy mû – és egy népdal –, amely égi fényt áraszt, de ugyanakkor a földi fénybõl, a múlt fényébõl is megmutat valamit nekünk.